Péntek este az Egyenes Beszédben felvázoltam a rendszerváltás ideális forgatókönyvét: kell a kétharmad az Orbán-rezsim lebontásához, és kell a sokszínűség a demokrácia helyreállításához – ezt pedig a mai tudásunk alapján legjobb eséllyel a 2022-ben egyéni körzetben győztes, sikeres ellenzéki képviselők tudják biztosítani.
Hozzátettem azt is, hogy ebben a választási rendszerben továbbra is az 1:1 elleni felállás biztosítja a rendszerváltó akarat győzelmét a Fidesz fölött a választókerületekben, ezért érdemes lenne előválasztással, vagy azt pótló közvélemény-kutatással a választóknak eldönteniük, hogy ki legyen az ellenzéki jelölt.
Másnap a Tisza párt kongresszusán kiderült: Magyar Péterék is előválasztásban gondolkodnak, de csak a párt saját jelöltjei között. Hadházy Ákos hétfő reggel jelezte, hogy ő is szívesen beszállna egy ilyen előválasztásba, hogy érvényesülhessen a választók akarata, és győzzön a legjobb jelölt. Magyar Péter szinte azonnal reagált, és kizárta, hogy bárki a Tisza jelöltjein kívül megmérkőzhessen, és “óellenzékezett” egy vaskosat. Néhány gyorsreagálású elemző pedig hamar megdicsérte Magyart, hogy nem hagyja összezavarni, megbonyolítani a narratíváját, ami tömören úgy foglalható össze: „csak a Tisza!”
Miközben értjük, hogy a Tisza ezt taktikailag hatékony kommunikációnak tarthatja, van azért néhány probléma is a csak-a-Tisza logikával. Vegyük sorra ezeket!
1. Nem találkozik a választói akarattal
A 21 Kutatóközpont friss mérése szerint a kormányváltó és bizonytalan választók közül csak 30% szeretné, hogy a Tisza pártnak önmagában legyen meg a többsége az új Parlamentben. Azt pedig mindössze 23% támogatja, hogy csak a Tisza indítson jelölteket ellenzéki oldalról a választókerületekben.
Tehát Magyar Péter elvárását, hogy mindenki más tűnjön el a színről, a (potenciális) rendszerváltó választók több mint háromnegyede nem osztja.
2. Az a fránya matek!
Ha Magyar Péter nem ad esélyt a legerősebb ellenzéki jelölt kiválasztásának, abból baj lehet 2026 áprilisában. Ha a ’22-es győztes, helyben ismert, beágyazott inkumbens ellenzéki képviselőkre is ráindítja az ismeretlen jelöltjét a Tisza párt, könnyen előállhat az a helyzet, hogy a Fidesz nevető harmadikként elhozza a mandátumot, akár 30-35%-os támogatottsággal is.
A rendszerváltáshoz létszükséglet a 2/3-os többség, és Magyar Péternek is biztos, hogy jobb egy független ellenzéki, horribile dictu akár egy „óellenzéki” párthoz tartozó képviselő, aki megszavazza őt miniszterelnöknek és támogatja a kétharmados törvények átírásában, mint egy fideszes pártkatona.
3. Valódi demokrácia
Ha rendszerváltást akarunk, akkor a fékek és ellensúlyok rendszerét is helyre kell állítani. Bizony, kell az ellenvélemény a döntéshozatali rendszeren belül is: biztos kellemetlen ez a hatalom gyakorlóinak, de hasznos a társadalomnak.
A Tisza párt, legyen bármilyen sokszínű is a mögötte álló választói tömeg, egy fegyelmezett, egységes frakcióban fog dolgozni az Országgyűlésben, ahogy ez a Fővárosi Közgyűlésben és az Európai Parlamentben már most is látszik. És nincs kérdés afelől, hogy ez a frakció is Magyar Péter akaratát fogja képviselni minden ügyben, vagy legalábbis zártkörű viták során kialakult álláspontokat.
A valódi demokratikus működéshez érdemi, nyilvános viták szükségesek, amelyek magukban hordozzák az álláspontok közelítésének, egymás meggyőzésének, az érdekek összehangolásának lehetőségét. Ezt egy monolit egypárti többség nem tudja biztosítani az új Parlamentben.
4. Történelmi tapasztalatok
Az 1990-es rendszerváltó Országgyűlés összetétele széles körű konszenzuskényszert alakított ki, és ez nagyon jót tett a jogalkotás minőségének. Az 1994-98 közötti kétharmados többség is két párt koalíciójaként állt össze, és nem is érte a hatalomgyakorlást komoly, az alkotmányosság kereteinek feszegetésével kapcsolatos kritika.
2010, a „fülkeforradalom” után viszont Orbán Viktor (pártja(i) feltétlen támogatásával) mindenféle érdemi ellensúly nélkül gyakorolta a hatalmat, és brutálisan visszaélt a kétharmados többségével.
Nem hiszem, hogy a magyarok többsége ilyen tapasztalatok után rajongana egy újabb egypárti kétharmadért.
Érvényes a régi mondás: a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál.
Vannak tehát bőven érvek amellett, hogy a csak-a-Tisza taktika nem a helyes utat jelöli ki. Akárhogy is: a Tisza bejelentésével a párton belüli előválasztásról és Magyar Péter ellenséges reakciójával Hadházy Ákos felvetésére új helyzet van. De új helyzet lesz majd a jelöltek bemutatásával, a választási törvény Fidesz általi, várható átírásával és még egy csomó fordulattal, egészen a 2026 áprilisi választás vasárnapját megelőző péntek 16 óráig, amíg bármelyik párt vagy jelölt visszaléphet a megmérettetéstől.
Nem érdemes kapkodni-csapkodni, nem érdemes összeveszni, mert a fő cél továbbra is közös: az Orbán-rezsim eltakarítása és az új magyar köztársaság felépítése.
Sőt, érdemes meglátni a jó dolgokat is az első látásra barátságtalan Magyar Péter-reakcióban. Én például megtudtam, hogy – számos független ellenzéki kollégához hasonlóan – nem vagyok „óellenzéki”. Magyar meghatározása szerint „óellenzékiek” azok, akik:
- „asszisztáltak a Fidesz uralmához”, vagyis cselekvő segítséget nyújtottak nekik – ez nálunk nyilvánvalóan fel sem merül;
- „legitimizálták a rendszert” – ezt az érvet sosem értettem: akkor Magyar Péter leendő kormányát is az ellenzéke, a Fidesz fogja legitimálni? Természetesen nem; a választott képviselőket és pártjaikat az őket támogató szavazók legitimálják.
A Fidesz korábbi társadalmi elfogadottságát nem azokon kéne számon kérni, akik küzdöttek ellene, hanem azokon, akik megszavazták ötödjére is Orbánt. Persze, tévedni emberi dolog, nincs harag, de azért ne üljünk már fordítva a lovon!
- azok is „óellenzékiek”, akik „alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy valódi alternatívát nyújtsanak vele szemben” – ez a győztes ellenzékiekre megint nem vonatkozik: én pl. Budán meglehetősen világos alternatívát nyújtottam a helyi választóknak, és a Több zöld, kevesebb narancs! általam képviselt (már a címéből láthatóan is alternatívaképző) programja elnyerte a választók abszolút többségének támogatását.
- Ír még Magyar Péter „az óellenzéki bukott, vagy éppen sikertelen politikusok”-ról – ezt definíciószerűen nehéz lenne a győztesekre ráhúzni.
Szóval a helyzet bonyolult: nem mindenki „óellenzéki”, aki Magyarnál hamarabb ébredt rá a rendszer aljasságára, és a kollektív kudarcok között is voltak mindig helyi, egyéni sikerek.
A csak-a-Tisza logikája lehengerlően egyszerű, de a valóság mindig árnyalt és sokszínű – és a Fidesz-rezsim bukdácsolása éppen azt mutatja meg nekünk, hogy a pártnarratívák hazug leegyszerűsítései előbb vagy utóbb megtörnek a valóság próbáján.
Nem érdemes a bukáshoz vezető utat követni; Magyarországnak nincs több esélye, és nincs több türelme az újabb történelmi zsákutcákra!