1. Az igazság szubjektív

A legtöbb társadalmi, politikai kérdésben az igazság nem objektív, hanem nézőpont kérdése: mindenki el tudja magyarázni, hogyan jutott az általa képviselt álláspontra, és ezek az igazságok sokszor egyszerre, párhuzamosan lehetnek érvényesek.

Ez nem jelenti azt, hogy minden szereplő (szubjektum) igazsága azonos értékű és egyaránt legitim. Vannak, akik öncsalásban vannak; nemcsak másokat, hanem önmagukat is átverik, és vannak, akik annyira cinikusak, hogy jól elvannak azzal, hogy már maguk sem hisznek az érveik, indokaik igazában. A csak a pénzért és hatalomért remegő narancsgalléros bűnözők privát „igazsága” nyilván nem tarthat igényt jól tájékozott és ép erkölcsű emberek tömeges támogatására.

A potenciálisan egyszerre érvényes szubjektív igazságokat azonban érdemes egymás mellé tenni, összeolvasni, és kiválasztani az egy vagy több, az adott helyzetben számunkra fontosnak tűnő nézőpontot, és az abból következő álláspontokat, igazságokat.

2. A felelősség kettős

De hogyan lehet egyszerre igaz, helyes és felelősségteljes (jelen esetben) két különböző megközelítés? Hadd támaszkodjak itt egy klasszikusra: Max Weber (A politika mint hivatás) kategóriáit követve Magyar Péter a felelősségetika elvét vallja, amely a döntések, tettek következményei felől közelít. Ezzel szemben Hadházy Ákos az érzületetika logikáját követi, amely a szándékok és morális alapelvek alapján mérlegel. Hogyan lehet ezeket egyeztetni?

Weber azt mondja: „az érzületetika és a felelősségetika nem abszolút ellentétek, hanem egymás kiegészítői, amelyek csak közösen jellemezhetik azt az embert, aki a ‘politikai hivatásra’ egyáltalán érdemes lehet.”

Ha fel akarunk nőni Weber elvárásaihoz, érdemes árnyaltan közelítenünk a politikában az igazságokhoz, és nem csípőből felelőtlennek vagy erkölcstelennek nyilvánítani a (potenciális) szövetségeseink álláspontjai, szubjektív igazságait.

3. A kalapács igazsága

Magyar Péternek a maga szempontjából igaza van, hogy úgy döntött, érdemes beemelni a csapatába a volt vezérkari főnököt, Ruszin-Szendi Romuluszt (és a MOB volt elnökét, a most nem vitatott szerepű Kulcsár Krisztiánt).

Magyar és a Tisza egyrészt kormányzóképességet, szakmai kompetenciát akar mutatni, másrészt azt is érzékeltetni akarják, hogy megindult az átáramlás a Fidesz világából az új erő felé. Magyaréknak ráadásul most elsősorban a még a Fidesszel szimpatizáló polgárok felé kell üzeneteket küldeniük.

Tegyük hozzá azt is (bár ennek a szálnak a továbbgondolása messzire és nagyon aggasztó irányba visz), hogy az autoriter rezsimek megbuktatásában az átálló katonai vezetőknek sokszor kitüntetett, és nem mindig csak szimbolikus szerepük szokott lenni.

Márpedig Magyar Péter – Török Gábor találó szóképével élve – a kalapács a rezsim lebontását akaró választók kezében: az ő megközelítése, nagyon helyesen, mindent alárendel a kormányváltás szándékának.

4. Az iránytű igazsága

Hadházy Ákosnak a maga szempontjából szintén igaza van, amikor kifogásolja Ruszin-Szendi Romulusz színpadra állítását, akiben „többszörösen korrumpálódott fideszes csúcsvezetőt” lát, és aki a legutóbbi időkig a „mocskos fideszes/orosz háborús narratívát” tolta a nyilvánosságban.

(Az orosz szál különösen aggasztó: azt korábban én is szóvá tettem, hogy Magyar Péter szerint az orosz Paks2 projektet már nem lehet leállítani. Ez egyrészt tévedés, másrészt nemcsak energiapolitikailag, de a valódi magyar szuverenitás szempontjából is nagyon aggályos álláspont.)

Hadházy Ákos következetes: rendszeresen szóvá teszi Magyar Péter Diákhitel Központos ténykedését is, és most is azért aggódik, hogy ha ilyen vezetők vezénylik le a politikai változást, akkor Magyarország továbbra is következmények nélküli ország maradhat.

Hadházy Ákos igazsága az erkölcsi iránytű igazsága: mutatja, hogy merre van a helyes irány, de az nem derül ki belőle, hogy toronyiránt érdemes-e a cél felé törekedni, vagy kacskaringósabban visz az út.

5. Mindenkinek jár egy esély

Az egyes szereplőket illető szigorú és megmásíthatatlan ítéletekkel azért is érdemes óvatosan bánni, mert mindenkit megillet a változás és a bizonyítás lehetősége.

Ruszin-Szendi Romulusz csak most megy végig a damaszkuszi úton, de 2010 óta azért elég sokan jártak már erre. Akik csak eszembe jutnak, mind bizonyították, hogy valódi volt a pálfordulás, komolyan gondolják, amit mondanak, és vállalják ezek következményeit.

Ángyán József, Jeszenszky Géza, Holoda Attila, hogy csak néhány nevet említsek Magyar Péter és Hadházy Ákos mellett. Utóbbiaknál maradva: Ákosnak van 11 év előnye Magyarhoz és 12 Ruszin-Szendihez képest, de az ő története is hasonlóan indult. Már túl voltunk az Alkotmánybíróság kiherélésén, a fideszes alaptörvényen és választási törvényen, mire a trafikmutyi Hadházy Ákosnál is kiverte a biztosítékot. Ákos azóta milliószorosan bizonyította, hogy nem tűri a korrupciót, az egyik legelszántabb ellenfele a jogtiprásnak, az önkényuralomnak és a putyinpincsiségnek – ellenzékiségéhez szemernyi kétség sem fér.

Én azt gondolom, ugyanígy meg kell adni az ellenzéki oldalon való bizonyítás lehetőségét nemcsak Magyar Péternek, hanem azoknak is, akik utána szállnak ki a rendszerből.

Legyünk őszinték; nekünk, zöldeknek, baloldaliaknak, liberálisoknak könnyű dolgunk volt: a kezdet kezdetétől gyanakvással figyeltük Orbán Viktor országlását, és rendre azt láttuk, hogy minden gyanúnk beigazolódik.

Jobboldali, konzervatív, keresztényszociális, népi-nemzeti stb., elkötelezett demokrata polgártársainknak azonban nehezebb útja volt: felismerni, hogy a nekik eladott történet teljes kamu, rájönni, hogy a szívüknek kedves eszme a hatalom gyakorlóinak csak olcsó politikai termék, feldolgozni és kimondani, hogy őket itt csúnyán rászedték, és ellenállni a kognitív disszonancia redukció természetes késztetésének, ami gyakorta és meglepően sokáig a választóikat eláruló pártok és politikusok uszályában tartja a korábban rájuk szavazó polgárokat.

Kedves mindig is Orbán ellenzékéhez tartozók vagy oda régebben csatlakozók: adjunk egy esélyt és vele tiszta lapot mindenkinek* – azoknak is, akik csak később látták be az Orbán-rendszer romlottságát!

Ez így helyes érzület- és felelősségetikai megközelítésben is.

(*A „mindenki” kifejezés alatt nem értem ide a virtigli köztörvényes bűnözőket, természetesen.)

6. Gengszterváltás helyett rendszerváltás: a garanciák

Másik oldalon az elkötelezett Tisza-támogatóknak is érdemes megfontolni egy dolgot: a gyanakvás, vagy legalábbis a fenntartások a frissen ellenzékivé avanzsáló szereplőkkel szemben teljesen érthetőek; különösen, ha az újellenzékiek bizonyos megnyilvánulásait is ezzel a szemüveggel nézzük.

Sokan vannak a rendszerváltást akarók között, akik attól tartanak, hogy ha elsősorban a sokáig a NER-ben mozgó vezetők határozzák meg a reménybeli kormányváltás utáni időszakot, akkor maga a rendszer és annak elemi logikái nem, csak az első sorban lévő szereplők változnak majd.

Fontos dolog az erő és a lendület, de nem utolsó a következetesség és hitelesség sem a politikában – márpedig ezek bizonyításához idő kell. Ha már az előző pontokban az árnyalt megközelítés mellett törtünk lándzsát, akkor érdemes az „óellenzékkel” kapcsolatban is disztingválni.

Magyar Péter retorikájában gyakorlatilag mindenki, aki előtte is szemben állt a rendszerrel, hiteltelen és kudarcos gyurcsányista. Eközben a valóságban a DK-vezér szerepével és megítélésével kapcsolatban mindig is élénk viták folytak az ellenzéken belül, és ha a kollektív kudarcokban persze mindenkinek volt is felelőssége, egyéni szinten vannak azért a 2024 előtti ellenzékben sikeres: választást nyerni képes és hiteles: következetesen és felelősen politizáló szereplők is.

Ha masszív társadalmi többséget akarunk látni 2026-ban a rendszerváltó oldalon, akkor a lendületes újak mellett szükség van a hiteles régebbi ellenzékiekre is. Ha úgy tetszik, kellenek a Magyar Péterek, hogy meglegyen az áttörés, és kellenek a Hadházy Ákosok is, hogy garanciái legyenek a valódi változásnak.

Áradjon a Tisza és mossa el a szennyet, de a magyarság hajóját horgonyozzuk le a fontos értékeink mellett!